Már tíz éve dolgozik önkéntesként Kaszapné, Hujber Teréz, aki a nyugdíjas éveit nem kötögetéssel, hanem mások segítésével tölti. A Tordason működő Jövőt nekik is Alapítvány ajánlotta Terézt a Hét önkéntesének. Az alapítvány 1993 óta támogatja a Fejér Megyei Gesztenyés Egyesített Szociális Intézmény értelmileg akadályozott lakóit, többek között itt végzi önkéntes munkáját Hujber Teréz. Ismerjétek meg az ő történetét!
“Az önkéntes munka biztos, hogy boldoggá tesz. De hogy boldog vagy boldogtalan aki éppen önként ad, azt nem lehet tudni. De hogy boldoggá válik arra az időre amikor önzetlenül ad, az biztos.”
(Hujber Teréz kommentje egy önkéntességről szóló poszt alatt)
- Hogyan lett Önből önkéntes?
- 40 évet dolgoztam a MOL-nál és már a nyugdíj előtti időszakban felmerült bennem, hogy aktív nyugdíjasként önkénteskedni fogok. Felkerestem a helyi iskolát, az Ercsiben működő idősek otthonát és azt a tordasi intézményt, ahol Down-szindrómával érintett fiam is él. Mindenhol elmondtam, hogy önkéntesként vállalnék feladatokat, ha szükség van rám. Fontos volt számomra, hogy továbbra is hasznos munkát végezzek.
- Hogy fogadták?
- Meglepődtek, mert nem nagyon találkoztak még ilyennel ezekben az intézményekben, hogy valaki az idejét és a munkáját kínálja. Ugyanakkor nagyon örültek mindenhol, ahová bejelentkeztem. Végül az idősekhez és a tordasi intézménybe kezdtem el rendszeresen járni, minden héten hétfőn és pénteken, ha esett, ha fújt én mentem.
- Milyen feladatokat kapott?
- Mindenfélét csináltam, amire éppen szükség volt. Az idősek otthonában felolvastam a lakóknak, beszélgettem az idősekkel, a mozgásképtelenek ágyánál üldögéltem, hogy ők se legyenek egyedül. Tordason nagyokat sétáltam az ott élőkkel, beszélgettünk. De ha kellett ágyneműt cseréltem, igyekeztem segíteni a dolgozóknak és a lakóknak is.
- Mit kapott Ön ettől a munkától?
- A legfontosabb, hogy hasznosnak éreztem magam. Tudtam adni, segíteni, ez számomra nagyon lényeges. A tordasi otthonban értelmi fogyatékkal élőket gondoznak, akikről köztudott, hogy milyen mélyen és önzetlenül tudnak szeretni, ragaszkodni, ebből is nagyon sokat kaptam. Sokszor éreztem azt a tíz év alatt, hogy na most nem indulok el, de az, hogy vártak az idősek és érkezésemkor szaladtak elém a tordasi otthonban a gondozottak mindig átlendített ezeken a pontokon. És persze az is nagyon jól esett, hogy az intézmények dolgozói és vezetői is mindig hálásak voltak. Hiszen amikor én ott voltam, az kicsit tehermentesítette a dolgozókat, amellett, hogy pluszt adott a bent lakóknak.
- Hiányzik az önkéntes munka?
- A járvány miatt nem mehettem egyik helyre sem. Egyfelől nekem is vigyáznom kellett magamra, másfelől az intézményeket is lezárták, nem lehetett látogatni. Kicsit azt hittem el is felejtettek ennyi idő alatt. De amikor Tordason jártam, mert a fiamat ott oltották, akkor messziről kiabáltak a többiek, hogy mikor megyek már velük sétálni. Az idősek otthonából is hívtak nemrég, hogy ha dolgozni nem is, de látogatni már mehetek, hiányzik a jelenlétem a lakóknak. Nagyon jól esett.
- Mit szól mindehhez a környezete?
- Voltak, akik csodálkoztak, de a családomtól egyértelmű támogatást kaptam. A férjem biztatott, a gyermekeim pedig nagyon büszkék arra a munkára, amit végzek. Amint lehet folytatom.
Gali Rita, a Jövőt nekik is Alapítvány elnöke egészítette ki az elmondottakat: